Hongkong harapófogóban

I’ve started to keep copies of newspaper articles etc which quote me.  Original: http://www.napigazdasag.hu/cikk/27843/

Do you hear the people sing? Halljátok a nép énekét? A nyomorultak film ismert betétdala vált a szeptember vége óta tartó hongkongi „esernyős forradalom” himnuszává. Demokráciát, teljes értékű demokráciát követel magának Hongkong fiatal népe a Kína Népköztársaságban. Hangjuk néhány nap alatt bejárta az egész világot, de a pekingi vezetés krémjének otthont adó Zhongnanhai falai egyelőre jól szigetelnek.

Az események kontextusrendszere meglehetősen szerteágazó, ahogyan azok lehetséges következményei is egyelőre beláthatatlanok. A zömében diákokból álló hongkongi tüntetők Ukrajna, Szíria és az Iszlám Állam mellett a világ egy egészen friss lázmérőjeként jelennek meg a nemzetközi sajtó hasábjain, de a beteg állapotának függvényében akár világtörténelmi jelentőségű eseménylánc elindítójává is válhat a dél-kínai város.

Amerre a tenger, arra van Hongkong is … Hongkong alighanem úgy hasznos a Kínai Népköztársaság számára, ahogy van: rés az országot körülvevő gazdasági blokádon. De keveset tudni, hallani ezekről a dolgokról. Még nem jött el az idő, amikor egy-egy diplomatánknak, újságírónknak engedélyezik otthonról, hogy Japánba menet Hongkongot is felkeresse. Hongkong egyelőre a megközelíthetetlen „Nyugat” a számunkra, a nyloningek és a tranzisztoros rádiók titokzatos városa.

A sorokat az ’50-es években Kantonban, a Gyöngy-folyó partján írta le Polonyi Péter, aki egyike volt az első külföldi cserediákoknak Mao Kínájában. Az azóta eltelt bő fél évszázad alatt nagyot fordult a világ és vele Kína is, a város státusza azonban továbbra is különleges és megkülönböztetett maradt. Kína gazdaságát kinyitotta a külvilágnak, Hongkong pedig annak legszabadabb kapujává vált. Politikai rendszerét azonban a legkevésbé sem szeretné külső befolyásnak kitenni Peking, így aztán Hongkongra egyre kevésbé tekint „résként az országot körülvevő gazdasági blokádon”, sokkal inkább résként a pajzson, amelyen keresztül a Kínai Kommunista Párt legitimitását külső behatásoktól fenyegetve érezheti. Közben azonban Hongkong sem aludta át az elmúlt évtizedeket, óriási változásokon ment keresztül, és ha gazdaságilag a nagy Kínára van is utalva, az anyaországgal való egyre intenzívebbé váló és szélesedő integráció, annak tempója elérni látszik határait, és az ezáltal esetlegesen beálló (bel)politikai patthelyzet nem sok jót ígér.

A tüntetések első hete után a vezető nemzetközi lapok mind a Tiananmen téri diákmozgalmakhoz hasonlították az eseményeket, illetve a lehetséges végkimenetelt illetően is felmerült a hadsereg bevetésének lehetősége a találgatások között. Valójában azonban a KKP 65 éves regnálása óta egyszer sem került ennyire éles hatalmi dilemmába. 1989-ben minden szempontból egyszerűbb volt a felállás a Párt számára:

– az információs csatornák lezárásával viszonylag könnyen meg tudták akadályozni, hogy a katonai beavatkozásnak komolyabb országos visszhangja legyen rövid és hosszú távon egyaránt, ezzel szemben ha ma próbálná, sem lenne képes a vezetés visszatartani az információáramlást Hongkong és a szárazföldi, azaz a „mainland China” között;

– a kor Kínájának világgazdasági beágyazottságát össze sem lehet hasonlítani a mai állapottal, így egy esetleges nemzetközi gazdasági elszigetelődés is jóval kisebb károkat okozott volna az akkor már nyitó kínai gazdaságnak 1989-ben;

-végül pedig az alapvetően belső demonstráció vérbe fojtásának világpolitikai rezonanciái is jóval kiszámíthatóbbak voltak, mint ma, Ázsia talán legkozmopolitább megapoliszának esetében, amely nem egészen két évtizede még brit fennhatóság alatt állt.

Hongkong esetében Kína világgazdasági és világpolitikai integráltságában történt gyökeres változást szimbolikusan szemlélteti, hogy míg 26 éve éppen Gorbacsov tett történelmi jelentőségű látogatást Pekingben a tüntetések alatt, most, a hongkongi demonstrációk alatt az egész csendes-óceáni térség vezetőit fogadják a szabadkereskedelmi fejlődés szempontjából meghatározónak kikiáltott APEC-csúcson a kínai fővárosban. Hogy tisztán lássuk Hongkong helyzetét, illetve annak kiszámíthatatlanságát, egyszerre kell történelmi, gazdasági, társadalmi, jogi és politikai kontextusba helyezni az eseményeket.

Gazdasági, jogi háttér

Egészen a 19. századig a kínai volt a világ legnagyobb gazdasága. Egy 2006-os OECD tanulmányban ez olvasható: „Kína az írott történelem nagy részében a világ legnagyobb gazdasága volt és a 15. századig Kína bírt a legmagasabb egy főre jutó jövedelemmel is. 1820-ban, mikor Európa már régen utolérte egy főre jutó GDP-ben, Kína még mindig a 30%-át adta a Föld kibocsátásának. Az ipari forradalom azonban csak évszázados késéssel érkezett meg a Távol-Keletre, Kína pedig évszázados bezárkózása miatt is messze lemaradt a nyugati hatalmak gazdasága mögött. Tulajdonképpen az elmúlt bő három évtizedben is a gyorsított ütemű felzárkózásnak, illetve ha a történelem távlatából nézzük, akkor visszazárkózásnak vagyunk a tanúi. Kínát erőszakkal nyitották meg a nyugati hatalmak, és némileg paradox módon amit a megaláztatás évszázadának – az első ópiumháborútól (1839-42) a japán megszállás végéig (1945) – neveznek, egyúttal meg is teremtette az alapot ahhoz, hogy Kína a 21. század elejére a világ legnagyobb gyártóközpontjává és kereskedő nemzetévé váljék. A kínai gazdasági csoda a gyártásra és olcsó exportra épült (a könnyűipari cikkektől később már a high techig), s a modell két legerősebb bázisa a letűnt gyarmati idők két legnagyobb öröke köré összpontosult: Hongkong délen, Sanghaj keleten. Ez a két város az elmúlt bő másfél évszázadban kapuként szolgált Kínához, hol egyik, hol másik szerepe volt erősebb.

Amellett azonban, hogy ezek a városok jellemzően jóval nyitottabbak voltak Kína más városainál, Hongkong Sanghajjal ellentétben a második világháború után nem került kommunista fennhatóság alá – a britek „kitöltötték” a szerződött 150 évet –, ami különleges gazdasági és politikai fejlődési pályára predesztinálta a dél-kínai várost. Noha az ’50-es években a Westminsterben Hongkong esetleges visszaadásáról is vitatkoztak a brit honatyák, a kereskedelmi jelentőségét a bezárkózó Kína miatt veszíteni látszó város kormányzósága végül a gazdasági átalakítás mellett döntött. Mindehhez rendelkezésre álltak a feltételek, a világháború után kiújuló kínai polgárháború következtében ugyanis Hongkongot elárasztották Kína felől a menekültek, akikből könnyen olcsó munkaerő válhatott, a kommunista hatalomátvétel fenyegetésében pedig Sanghaj irányából is megindult egyfajta üzlet- és tőkemenekítés Dél felé.

Hongkong az ázsiai „kis tigrisekhez” hasonlóan könnyűipari, majd elektronikai gyártóközponttá vált, és gazdaságát látványosan sikeresen alapozta újra a gyártásra egészen a ’80-as, ’90-es évekig. Ekkortól azonban a tengi Kína gazdasági nyitása egyre markánsabban meghatározta a szépen megvagyonosodott hongkongi vállalkozóréteg üzleti irányultságát. A 2000-es évekre a város gyakorlatilag teljesen áttelepítette gyártókapacitásait Kínába, amivel fontos szerepet játszott a (dél-)kínai gazdasági csoda beindításában, ugyanakkor a város gazdasága is egyre inkább (ismét) a Kínába való beékelődöttségének kihasználására állt át. A város a világ egyik legfontosabb kereskedelmi kikötőjévé és pénzügyi központjává vált, ahol szinte minden a Kínával való üzletelés kiszolgálására épül. Hongkong részesedése a kínai gazdaságból ugyan ekkor már folyamatosan zsugorodott – az 1997-es 16%-ról mára 3%-ra – utóbbinak precedens nélküli növekedési üteme miatt, gazdasági jelentőségét mégis nemcsak megőrizte, még növelte is, éppen a szárazföldi Kína robosztus növekedésének köszönhetően: Hongkong immár egy sokkal erősebb, ma már a világ második legnagyobb és messze leggyorsabban növekvő gazdaságához jelent kaput. A Kínába irányuló működő tőke mintegy kétharmada Hongkongon keresztül érkezik. A 2000-es évek elejétől a szárazföldi kereslet domináns szerepet játszott a megtorpant hongkongi gazdaság talpra állításában – főleg a kiskereskedelem és a turizmus terén –, Hongkong ugyanakkor szintén meghatározó színterévé vált a kínai vállalatok és a kínai valuta nemzetköziesítésének, illetve a külföldi vállalatok kínai terjeszkedésének.

Ezt a kapuszerepet azonban Peking, úgy tűnik, egyre közvetlenebb ellenőrzése alá kívánja vonni. A kínai vezetés feltehetően egyszerre kívánja Hongkong szerepét arányaiban (!) mérsékelni, illetve a várost integrálni saját játékszabályrendszerébe. Ennek az iránynak konkrét megnyilvánulásaiként is értelmezhető a sanghaji és a hongkongi tőzsdék összekötésének terve – amely akár a közeljövőben is megvalósulhat –, az, hogy Sanghajt nemzetközi pénzügyi központtá (IFC) kívánják 2020-ra fejleszteni, illetve Peking egyre erősödő kontrollja a hongkongi törvénykezés, illetve önrendelkezés felett.

A város hagyományosan a szabad kereskedelemben, a pragmatikus üzletelésben definiálta magát, ahol a legfontosabb a gördülékeny üzletmenet, és az ezt biztosító pártatlan jogrendszer. A britek soha nem adtak általános választójogot és szabad választhatóságot a hongkongiaknak, Gareth Hayes Hongkongban élő üzletember szerint azonban az üzletelés zavartalanságát garantáló jogi kereteket, a jogállamiságot kétség kívül megteremtették és működtették. A város pedig kifejlesztett egy kitűnő adaptációs képességet az aktuális világgazdasági trendek kiaknázására. Hongkong a 2010-es években rendre a dobogón végez a különböző nemzetközi összehasonlításokban a versenyképesség, az üzleti környezet, az üzletkötés egyszerűsége terén, illetve New York és London után a világ harmadik legnagyobb pénzügyi központjának számít. A nagy Kína azonban saját ernyője alá akarja vonni a különleges státuszú Hongkongot, amely erre elővette saját ernyőjét – illetve az „esernyős forradalmat”. Itt vetül fel először a kérdés, hogy egy a pekingi kormány befolyása alatt álló hongkongi jogrendszer képes lehet-e továbbra is garantálni a független törvénykezést és bíráskodást, vagy hogy a ’80-as években elindult demokratizálódási folyamat kiteljesedése biztosítékot jelenthet-e erre? 

A gyakran emlegetett „egy ország két rendszer” elnevezés 1984-ből ered, amikor a britek megegyeztek a kínaiakkal, hogy Hongkong visszaadását követően 50 éven keresztül fenntartják a város különleges státuszát, biztosítják annak Alaptörvényében lefektetett önrendelkezési jogait – aminek 1990-ben részévé vált a kormányzási rendszer önálló megválasztásáról, és az általános választójog eléréséről rendelkező 45. cikkely. A britek tehát, Salát Gergely sinológus szavaival élve, elhelyeztek néhány időzített bombát a hongkongi jogrendben azzal, hogy 150 éves uralmuk legvégén elindították a gyarmatot a demokratizálódás útján. Mikor 1997-ben Hongkongban felhúzták a Kínai Népköztársaság lobogóját, már erős, demokratikus fejlődést siettető politikai bázis alakult ki széles támogatottsággal – részben az 1989-es Tiananmen téri vérengzés, illetve a pekingi diákokat övező szimpátia nyomán.

Az események a 2010-es években gyorsultak föl, ahogy egyre jobban egyértelművé vált, hogy a több céldátum (2007, 2012) után 2017-re sem fog Peking belemenni az általános hongkongi választójog bevezetésébe. Peking fokozódó keménységű jelzéseket adott afelől, hogy az „egy ország két rendszer” felállásnak a továbbiakban egyre inkább az első tagját kívánja előtérbe helyezni, és bár nem felső politikai körökből, de elhangzottak az 1984-es megállapodással nyíltan szembemenő kijelentések is. Sokatmondó például Zhu Jingwen, az egyik vezető pekingi egyetem, a Renmin University jogprofesszorának kijelentése, miszerint: „Minden az Alaptörvényt és Hongkong választási rendszerét érintő ügy az Országos Népi Gyűlésre (ONGY) tartozik, nem a [hongkongi] Törvénykező Tanácsra.” 2014 nyarán a kínai kormány fehér könyvében kilátásba helyezte az általános választójogot, a szabad jelöltállítást azonban nem – a jelölteket egy Pekinghez hű 1200 fős bizottság hagyja jóvá –, sőt annak szövegezése összemosta a jogrendet a politikával, valamint „hazafiasságot” várt el a bíráktól. A hongkongi jogrendszer tehát, amely a kulcsa volt a város nemzetközi versenyképességének és sikerének, záloga a befektetői bizalomnak, inogni látszik a bírói és törvénykezői függetlenség halványulásával. Júniusban 1800 jogász vonult az utcákra tiltakozásuk kifejezéseképpen. A jogállamiság folytonosságának fenntartása felett érzett félelmek, illetve a demokráciakövetelések tehát idén nyáron értek össze, de legalábbis egymás mellé. Az ellenállás erejét azonban feltehetően nem érzékelték Pekingben kellőképpen, így augusztus végére az ONGY Állandó Bizottsága áldását adta a fehér könyvben lefektetett keretekre, és Hongkongban szépen lassan elszabadult az ellenállás szelleme.

Társadalmi háttér

Mielőtt azonban a tüntetésekre rátérnék, némileg árnyalni kell a képet. Tény ugyanis, hogy a jogállamiság megléte, folytonossága kulcsfontosságú a magas fokú nemzetközi üzleti bizalom megőrzéséhez Hongkong számára, az elmúlt évtized gazdasági átalakulásai azonban egy sor rég óta meglévő társadalmi problémát hoztak felszínre. A 2000-es évektől a város gazdasága fokozatosan átstrukturálódott a szárazföldi kínaiakkal való kapcsolatok köré, aminek következtében egyfelől felerősödtek a hongkongiak és a belső kínaiak között addig is meglévő ellentétek, illetve a fiatalabb hongkongi generációk előtt egyre inkább szürkült a ’90-es évekig prosperáló Hongkongból táplálkozó általánosan derűs jövőkép. Utóbbi jó részt annak köszönhető, hogy 2008 óta 135%-kal növekedtek az egyébként is magas hongkongi lakásárak és bérleti díjak, ami miatt a minden korábbinál szabadabb, demokratikusabb légkörben felnövekvő ’80-as, ’90-es generáció életszínvonala potenciálisan alatta maradhat a szülőkének. A nagyban a szárazföldi kínai kereslet által hajtott őrült ingatlanár-növekedésnek köszönhető többek között az is, hogy Hongkong forgalmasabb útjairól kiszorultak a hagyományos kisüzletek, étkezdék, helyükön pedig végtelen számúnak tűnő 7/11 üzlet és McDonald’s üzemel. Hongkong legnagyobb helyi üzlete a brit uralom alatt is az ingatlanpiac volt, mára azonban egy maroknyi nagy „mogul”, az ún. tycoonok uralják a város meghatározó szektorait– beleértve a közszolgáltatásokat –, a tátongó jövedelembeli szakadék pedig a világ legrosszabb mutatójú országai, területei közé sorolja Hongkongot. Mivel pedig a hongkongi „belpolitikát” is domináló üzleti mogulok, érzékelve az erőviszonyokban végbemenő kiegyenlítődést, illetve eltolódást Nyugatról Kína irányában – szinte mind felsorakoztak a központi kormány mögé, Peking elérkezettnek látta az időt a gyeplő határozottabb kézbe vételéhez. Az említett társadalmi változások erejét azonban úgy tűnik, meglehetősen alulbecsülték.

Jóval többről van szó, minthogy az munkaerőpiacra lépő korosztály körében érezhetően magasabb a munkanélküliség (8%) a Hongkongra jellemzőnél (3%). Hongkong és társadalma sok tekintetben az ékes bizonyítéka (volt?) annak, hogy a nyugati és a keleti civilizáció alkothat egy jól működő elegyet, ahol mindkettőnek az előnyös tulajdonságai egyesülnek. A 2000-es évektől azonban a szárazföldi Kínával való dinamikusan élénkülő kapcsolatokból adódóan a hétmilliós város mindennapi életvitelét is egyre inkább meghatározzák ezek az interakciók. Hosszú évek óta központi témának számít Hongkongban az újonnan tehetőssé vált szárazföldi kínai turisták viselkedése, kulturálatlansága a tömegközlekedésben, a boltokban, amihez társul, hogy szintén (tehetősebb) szárazföldi kínaiakkal találkoznak a kórházakban, óvodákban, ahol az otthoninál magasabb minőségű szolgáltatásért a helyiektől veszik el és meg a helyeket. Egyetlen, de beszédes példa, hogy 2010-ben láttam egy hongkongi újságcikket, amelyben egy felháborodott olvasó küldött be egy fotót arról, ahogy egy szárazföldi kínai éppen áthajt autójával a piros jelzésen. A növekvő általános ellenszenv és az indulatok felerősítették a hongkongi identitástudatot, annak kristályosodását – amihez nagyban hasonló folyamat figyelhető meg Tajvanban is. Franklin Koo, a City University of Hong Kong kutatósegédje rámutat: sok hongkongi úgy érzékeli, hogy a gazdasági haszonszerzés érdekében a város éppen kukába szórja a kulturális sokszínűségen alapuló értékeit. Nem véletlen, hogy a tüntetések egyik központi eleme a hongkongi öntudat. A South China Morning Post pénzügyi szerkesztője, George Chen szerint a fiatalok külön nyelvnek tartják a kantoni dialektust, amelyet identitásuk egyik legfőbb kifejezőjeként aktívan használnak, és formálnak. Magának az „esernyős forradalomnak” a kínai karaktereiből is egy átlagos kínai olvasó számára éppen érthető, de a hongkongiak számára egy rendkívül magas kontextusú kifejezés áll össze.

A pekingi vezetés érzékelte ezeket a fejleményeket, de a folyamatok – feltehetően – csak megerősítették abban, hogy Hongkong (és Tajvan) integrálását a nagy Kínába fel kell gyorsítani – mielőtt visszafordíthatatlanul háttérbe szorul a lakók kínai identitása. Hongkong kemény diónak bizonyul, ezt először 2003-ban tapasztalhatták meg igazán Pekingben, amikor félmilliós tömeg vonult az utcára tiltakozásul a civil szerveződéseket is potenciálisan aláásó, tervezett biztonságpolitikai jogszabály ellen. A központi vezetés ezután minden kérdéses törvényjavaslat előtt a Hongkonggal határos Shenzhenbe küldött néhány hivatalnokot, hogy puhatolják ki a várható helyi fogadtatást, illetve átadják a pekingi üzeneteket. A Shenzheni Egyetem jogprofesszora, Zou Pingxue ezt a kommunikációs módszert is elégtelennek tartja, 2012-ben egy hasonlóan nagy horderejű tiltakozáshullám megakadályozta, hogy a városban jóval Kína-központúbb, hazafiasabb tananyagot vezessenek be az iskolákban. Ez már alighanem vészszirénaként hathatott az erősödő hongkongi identitástudat miatt (is) az idő sürgetését érző központi kormányra, és ahogy 2014-ben megmutatkozott, a KKP keményebb fokozatba kapcsolt.

 

Egészen szeptemberig a főáramú nemzetközi média nem igazán foglalkozott a hongkongi fejleményekkel, holott a város egyik legolvasottabb angol nyelvű lapja, a South China Morning Post 2014 folyamán végig kiemelten kezelte a 2013-ban indított Occupy Central With Love and Peace nevű mozgalom tevékenységét és vele a közelgő polgári engedetlenségi kampányt. A mozgalom Hongkong üzleti ütőerének számító Centralt, a városközpontot volt hivatott „elfoglalni szeretettel és békével” abban az esetben, ha Peking nem biztosítja a város nemzetközi sztenderdeknek megfelelő demokratikus fejlődését. A nyári fehér könyv és az azt megerősítő bizottsági döntés nemcsak a Hongkongi Egyetem jogprofesszora, Benny Tai Yiu-ting által indított Occupy Centralt tüzelte föl, hanem a hongkongi egyetemek, iskolák diákszervezeteit is, szeptember végén meg is kezdődtek a tüntetések. A szervezők többször hangoztatták, hogy a demonstrációval nem a KKP hatalmának aláásása a céljuk, a szárazföldi kínai média ugyanakkor élesen támadta és illegálisnak nevezte a megmozdulásokat.

 

Ekkor már a világsajtó is felkapta a fejét, és jellemzően az 1989-es Tiananmen téri demonstrációhoz kezdte hasonlítani a hongkongi eseményeket – bár az időben kicsit távolabbi, térben közelebbi 1967-es hongkongi események összefüggéseikben jóval közelebb állnak a most zajló megmozduláshoz (lásd a keretes írást). A rendőrség szeptember 28-án könnygázt vetett be a kormányépületek környékét elfoglaló, de mindössze esernyőkkel védekező diákok ellen, ami ugyancsak nem oszlatta az új Tiananmen vízióját, sőt a tömeget is csak átmenetileg: másnap több tízezren csatlakoztak az elsősorban fiatalokból álló demonstrálókhoz a kemény rendőri fellépésre válaszul, amely egy nem várt szintre emelte a tüntetéseket, egyértelművé téve Peking számára, hogy az emberi, társadalmi tényezőt nem kerülheti meg hongkongi számításainál. A 30 és 100 ezer közötti tömeg dalokat énekelt, és jóllehet végig békés maradt, az említett ’67-es események óta hagyományosan jó viszony a hongkongi civilek és rendőrség között nagy károkat szenvedett. A rendőrség fellépése elleni társadalmi felháborodás óriási volt, és sokat elmond, hogy több rendőr a tüntetések szimbólumává vált sárga szalagot tűzött egyenruhájára, jelezve szimpátiáját, sőt arra is akadt példa, hogy egy rendőr szolgálat közben átállt a tüntetők oldalára.

 

Jóllehet a Tiananmen téri pekingi tüntetéseket állítják legtöbben párhuzamba a mostani hongkongi eseményekkel, és a hongkongiak többsége erősen szimpatizált is az 1989-es pekingi demonstrálókkal, a mostani folyamatok megértéséhez többet segíthet a kevésbé ismert 1967-es hongkongi megmozdulások felidézése. A ’60-as évek Hongkongjában erős társadalmi és politikai befolyással rendelkeztek a kommunista kötődésű újságok, iskolák, munkásszervezetek, és az akkor még gyártóközpontnak számító város egyik gyárából induló munkásmozgalom hamar brit-ellenes felkeléssé erősödött. Ezres munkástömegek követelték a kommunista hatalomátvételt, a britek pedig válaszul különleges jogokat adtak a hongkongi rendőrségnek, amely fokozatosan megtisztította az utcákat a tüntetőktől. A megmozdulások igen erőszakosak voltak, mindennaposak voltak a bombatámadások, az 51 halálos áldozat között öt rendőr is volt, a népszerű rádiós műsorvezetőt Lam Bunt élve égették el. A lakosság többsége Peking képével kötötte össze a baloldali szervezeteket és az eseményeket, a KKP máig tartó komoly bizalomvesztést szenvedett a hongkongiak körében. A rendőrség ugyanakkor óriási közmegbecsülést szerzett fellépésének köszönhetően – és ez a hagyományos bizalom szenvedett most komoly csorbát. Az események kapcsán felmerült a pekingi katonai beavatkozás lehetősége, végül azonban Zhou Enlai visszavonulásra szólította föl a hongkongi közlekedést, közbiztonságot és a mindennapi életet teljesen aláásó mozgalmat.

 

A felfordulás nyomán több száz baloldali vezetőt, aktivistát tartóztattak le, lapjaikat betiltották, iskoláikat bezárták, a hongkongi kommunista bázis így jelentősen zsugorodott, de nem tűnt el. A mostani tüntetések ellenében is több megmozdulást szerveztek, némelyiküket azzal vádolta a rendőrség, hogy felbérelt bűnözőkkel, triádokkal igyekezték erőszakos cselekedetekre bírni az alapvetően békés tüntetőket. Október második felére Mong Kok városrészben több összecsapásra is sor került a tüntetők, illetve az őket provokáló csoportok és a rendőrök között, az Occupy Central mozgalom azonban továbbra is a békés jellegét helyezte előtérbe. A diákok olyan kitartással tartották magukat a békét hirdető jelszavakhoz, amivel kivívták az egész világ csodálatát. Elsősegélypontokat állítottak föl, külön helyeket biztosítottak az idősebb résztvevőknek, vonósnégyessel énekeltek, vizet osztottak és még akkor is visszamentek másnap reggel a szemetet maguk után szelektíven összegyűjteni, miután könnygázzal oszlatták szét őket a városközpontban éjszaka. A kormányzat ezért is van gondban, hiszen egy csupán esernyőkkel védekező tömeget nem verhetnek csak úgy egyszerűen szét.

 

Ezek az egyedi események csak a tünetei a hongkongi és a pekingi vezetés határozatlanságának. A kivárás és a bizonytalanság elegye ült a levegőben. Mind a hongkongi főminiszter, mind a pekingi kormány feltűnően csendben volt október folyamán is, miközben a tüntető diákok csak nem hagyták el a belváros három területét. A helyzetet kitűnően szemlélteti a hongkongi rendőri szervezetek precedens nélküli, kitartásra és egységre bátorító üzenete minden rendőr felé, amelyet minden bizonnyal a főtiszti karnak illett volna kiadni. Az egyébként élenjárásáról ismert rendőrfőnök Andy Tsang Wai-hung háttérben maradása fokozta a rendőrségen belüli bizonytalanságot, Leung Chun-ying főminisztert, akinek a lemondását többször követelte a tömeg, szintén számtalan vád érte, miszerint tartózkodik, és nem képes a tüntetők által felhozott problémák megoldása felé dialógust nyitni. A szintén keveset kommunikáló pekingi vezetés esetleges katonai beavatkozása pedig nagy részben azon áll, mennyire képes a hongkongi kormányzat és a rendőrség kezében tartani a folyamatokat.

 

Politikai háttér

 

Peking bizonytalan hongkongi fellépésében, azonban ez nagyban annak tudható be, hogy belpolitikai harcok dúlnak a színfalak mögött. A „pekingi vezetés” közel sem egységes. Xi Jinping elnök több mint egy éve tartó, korábban példa nélküli korrupcióellenes kampánya ugyanis számos politikai elemző szerint végső soron a legerősebb belpolitikai (sanghaji) frakció, annak feje ellen irányul, aki nem más, mint a hivatalos tisztségeitől 2005-ben teljesen visszavonult korábbi államfő, Jiang Zemin. A már 88 éves Jiang távozása után is óriási hatalmat összpontosított kezében, ám az elmúlt évben sorra hullottak a hozzá közeli fejek, és egyre magasabb pozíciókból. A volt belső rendészeti főnök, Zhou Yongkang eleste után sokan már a volt elnök nyaka körül látták szorulni a hurkot. Az egyik elmélet szerint Hongkong könnyen a kínai belpolitikai harcok játékterévé válhat – vagy már most is az. Zhang Dejiangot Jiang körébe tartozónak tartják, és az ONGY Állandó Bizottságának elnökeként nem kizárt, hogy elérte, hogy a bizottság már három évvel a következő főminiszter-választás esedékessége előtt kimondja a tüntetések alapjául szolgáló korlátozott általános választójogot. Zhang nem mellesleg a Nemzetbiztonsági Bizottság alelnökeként a hongkongi és makaói ügyek felelős tisztviselője is egyúttal. Ha Xi nyilvános korrupcióellenes menetelésének valóban Jiang kvázi detronizálása a célja, úgy a volt elnök számára nem jön éppen rosszul egy elhúzódó felfordulás Hongkongban, ami potenciálisan destabilizálhatja a regnáló főtitkár hatalmát. Xi még ha engedményeket is akarna tenni Hongkongban, sem tehetné így egy könnyen. Az elnök népszerűsége rendkívül magas Kínában, a lakosság ugyanakkor többségében elutasítja a hongkongiak forrongását – noha szép számmal akadnak a tüntetéseket támogatók is. Xi tehát rendkívül nehéz helyzetben van, hogy egyszerre demonstráljon erőt belső ellenfeleinek, népének, ugyanakkor lehetőleg vérontás nélkül legalábbis középtávon rendezni tudja a hongkongi helyzetet.

 

Ha valóban a kínai belső pártharc van a tüntetéseket kiváltó határozatok időzítése mögött, az viszont ugyancsak egy korábban soha nem tapasztalt kivetülése lenne a politikai csatározásoknak, ami pedig nem sok jót vetít előre. Legyen azonban akárhogyan is, egy Xi Jinpinget esetlegesen megbuktatni kívánó belpolitikai erőnek is rendkívül óvatosnak kell(ene) lennie az események szerteágazó regionális és nemzetközi kihatásai miatt. Még forróbb ugyanis a talaj, hogyha a tüntetések mögött amerikai háttértámogatás is van, ahogyan azt Pekingben állítják. A kínai vádak pedig nemcsak hogy nem új keletűek, nem is teljesen alaptalanok. Már az 1950-es években Zhou Enlai (Csou En-laj) kínai miniszterelnök állította, hogy az amerikaiak Hongkongot egy Szingapúrhoz hasonló független városállammá akarták tenni, és egyértelművé tette, hogy Peking bármilyen erre irányuló lépést „barátságtalan cselekedetnek” értékelne. Hongkong soha nem vált függetlenné, a város demokratikus szervezeteinek, szerveződéseinek azonban erős amerikai szálai vannak, ami a mostani tüntetések vezetőiről is elmondható. Valószínűsíthető, hogy John Kerry nem csak hivatalból támogatja Hongkongban „a lehető legnagyobb autonómia és jogállamiság mellett megvalósuló nyitott társadalmat”, hanem az amerikai geopolitikai érdekek is markáns szerepet játszanak a játékban.

 

Az első Obama-kormány külpolitikai „hangsúlyáthelyezése Ázsiára” (pivot to Asia) Pekingből inkább egy bekerítési stratégiának (containment policy) látszik, amelynek jól kirajzolódó láncszemei a térképen Kína körül azok a feszültségpontok, -zónák, amelyeknek fenntartásában, illetve kiéleződésében az Egyesült Államoknak szövetségi rendszerén keresztül komoly szerepe is lehet, de legalábbis érdekében áll. A koreai-félsziget destabilizálódása önmagában óriási geopolitikai fenyegetés Kína számára, de ha haladunk tovább – Japán, Tajvan, a Fülöp-szigetek és Vietnam – azt látjuk, hogy Kína közvetlen tengerein gyakorlatilag minden szomszédjával éles területi vitában áll. A Kínát körbevevő ütközőpontok egyre kézzelfoghatóbb feszültségcsomaggá érnek össze. A sűrűsödő és fokozódó intenzitású események a globális erőterek átrendeződésének felgyorsulását jelzik. Washington minden valószínűséggel egyre erősebb szükségét érzi annak, hogy Kínát még annak szuperhatalmi fejlődési görbéjének gyerekkorú stádiumában fogja meg, és tartsa kordában, kihasználva azt, hogy Kína ellen pedig a hongkongi és tajvani identitás korábban nem tapasztalt erősödése miatt dolgozik az idő. Peking ezért nagyhatalmi felemelkedését közvetlen környezetében előrehozná, míg globális viszonylatban inkább időt nyerne. A konstelláció legkényesebb eleme egyértelműen Tajvan, a KKP mindenkori kül/belpolitikájának legsarkalatosabb pontja, a zajló hongkongi demonstrációk pedig nem éppen Peking és Tajpej de facto egyesülésének ágyaznak meg. Tajvanból már márciusban erős jelzés érkezett Peking felé a „napraforgós mozgalommal” a sziget megosztottságáról a mélyebb gazdasági integráció tekintetében. A hongkongi tüntetések pedig azért különösen aggasztóak, mert azok egyfelől erősítik a tajvani félelmeket a további közeledést illetően, illetve mivel azok de facto és de jure is Kína területén zajlanak, magukban hordozzák annak a lehetőségét, hogy valamilyen formában megégessék Kína belső részeit is.

 

Merre tovább?

 

Kína belső stabilitására ugyanakkor nemcsak a leggyakrabban emlegetett tibeti és ujgur szeparatista elemek jelentenek veszélyt. „Milyen nagy ez az ország, s az egységben is mekkora a különbözőség. Ahogy az ember délre megy, nemcsak fizikai értelemben távolodik el Pekingtől, hanem pszichikailag is.” Írja Polonyi az ’50-es évek Kínájáról, s bár a központi vezetés mindent megtett az elmúlt 50 évben annak érdekében, hogy uniformizálja a kínai városokat, a mandarint pedig az egész kínai népet – benne a tibetiekkel és ujgurokkal – átfogó, megkérdőjelezhetetlenül első számú államnyelvvé tegye, Dél-Kína ma is az ország legszabadabban gondolkodó részének számít. Azt nem lehet állítani, hogy Kantonban meglenne a bázisa egy a hongkongihoz hasonló megmozdulásnak, az azonban biztos, hogy itt a legnagyobb, a legerősebb a szimpátia a demonstrálókkal, és az ország legliberálisabb lapjának számító, a problémákat tekintve is szókimondó Nanfang Zhoumo sem véletlenül itt működik.

 

Fontos látni azt is, hogy senkinek nem érdeke Kínában – beleértve a pekingi belső ellenzéket, a hongkongiakat és a tajvaniakat is – sem az ország politikai, sem gazdasági destabilizációja. Már csak azért sem, mert az egyik automatikusan magával hozná a másikat. Hongkong eddig a legnagyobb kapu volt a világ számára Kínához, Kína számára pedig a világhoz. Korunk egyik legizgalmasabb geopolitikai és gazdasági kérdése, hogy kinél legyen a kapu kulcsa ezután. A kínai gazdasági növekedés nemcsak sebességében mérséklődik egyre inkább, annak strukturális gondjai, például a túlfűtött ingatlanpiac és a hitelezési problémák szintén mostanában érnek be. A központi gazdaságpolitika struktúraváltást irányoz elő, amihez azonban elengedhetetlen a külföldi tőke beáramlásának fenntartása, sőt csatornázása. A politika egyik kulcsfontosságú színtere Hongkong lehet, ha viszont Hongkong borul, valószínűleg borul minden.

 

Hongkongban azonban a rendet a különböző érdekcsoportok különbözőképpen képzelik el. Peking a befektetői országkockázat növekedése miatt óriásit veszíthet egy elhúzódóan bizonytalan hongkongi helyzettel, ugyanakkor Hongkong gazdasága is a szárazföldi Kínára van utalva. A tüntetések egyre megosztottabbá teszik a hongkongiakat is, a város első főminisztere (1997-2005), Tung Chee-hwa is arra kérte a diákokat, hogy most már „térjenek haza”. Hivatalban lévő utódja, Leung Chun-ying azonban már nem engedheti meg magának, hogy félvállról vegye a felszínre került társadalmi problémákat, első sorban a jövedelmi egyenlőtlenségeket, a fiatalok kilátástalan helyzetét, az egekbe szökő lakásárakat. Leung mégis a pekingi vezetés és a hongkongi üzleti mogulok szócsövévé vált, amikor nyíltan hangot adott azon félelmeinek, hogy az általános választójog és választhatósággal az alacsony jövedelműek kezébe kerülne Hongkong jövője. Ez a hozzáállás nem sok konstruktivitást ígér, tekintve hogy a város lakosságának csaknem ötöde (1,3 millió ember) él a hivatalos szegénységi küszöb alatt. Az augusztusi döntésből engedni nem hajlandó pekingi – és hongkongi – vezetésre a legakutabb fenyegetést Peter Guy, a Regulation Asia főszerkesztője és Surya Deva, a City University of Hong Kong professzora szerint az jelentheti, ha az alapvetően demokráciát követelő mozgalom célfókuszát kiszélesíti a társadalmi problémákra, amivel jóval szélesebb támogatottságra tehet szert, nem hagyva más esélyt a kormányzatnak, mint a kiegyezést, vagy végső esetben a hadsereg bevetését.

 

Utóbbi azonban nem lehet igazán járható út, a hongkongiak már a keményebb rendőrségi fellépésre is érzékenyen reagáltak. Sokan azt állítják, hogy Hongkong már nem lesz többé az a hely, ami volt. A kivándorlás már jóval az 1997-es visszaadást megelőzően megindult Hongkongból, és minden vitás pekingi döntés után újabb emigrációs hullámok indulnak. Hasonlóan elhúzódó demonstráció azonban soha korábban nem volt tapasztalható. A város egyértelmű szakítópróba előtt áll, a tüntetések negatív hatásai már érezhetőek. Egyelőre csak a turizmus és a luxuseladások visszaeséséről érkeztek hírek, de a nemzetközi befektetői bizalom meginoghat akkor is, ha a pekingi vezetés befolyása növekszik majd a hongkongi törvénykezésben és a bírói rendszerben.

 

Hongkongot egyszerre feszíti saját társadalmi, gazdasági és politikai megosztottsága, a Peking felől érkező nyomás, a kínai belső politikai csatározások, valamint a nemzetközi befektetői és amerikai geopolitikai érdekek. Dan Steinbock, az India, China, America Institute kutatási igazgatója szerint a Guangdong tartománnyal való erősebb gazdasági integráció jelenthet kiutat. Ahhoz viszont, hogy a terület megőrizhesse különleges pozícióját, szüksége van a globális piacokon önállóan is versenyképes új iparágakat felépíteni. Hongkongnak minden adottsága megvan például ahhoz, hogy a Távol-Kelet start-up hubjává váljék, ám ehhez elengedhetetlen az erős jogállamiság fenntartása(, helyreállítása).

 

A hongkongi kormányzat a Leungnál jóval inkább elfogadott Carrie Lam Cheng Yuet-ngor igazságügyi államtitkárt bízta meg egy többpárti platform létrehozásával, amely Hongkong 2017 utáni demokratikus fejlődésének megtervezéséről hivatott konszenzust keresni a tüntetők képviselőinek bevonásával. Amennyiben a vezetés valós szándéka pusztán az időhúzás, illetve a diákok sem hajlandóak semmit sem engedni követeléseikből, Hongkong egy rendkívül bizonytalan időszak elé néz. Ha pedig Hongkongban bizonytalanság van, akkor sem Kínában, sem Nyugaton nem alhatnak nyugodtan. És ha már nem alszunk éjszaka, érdemes vigyázó szemünket az akkor ébredő Hongkongon tartani. Sőt fülünket is. „Do you hear the people sing?”

 

Leave a Reply